rejtekhely

Sosem lett belőle öregember, mert meghalt, mielőtt megöregedhetett volna, bár ugyanúgy nézett ki akkor is, mint húsz évvel korábban, amikor a sok kisgyermek meg a vékony, a szája szélét folyton idegesen rángató feleség elől kiült a kapu elé, odagörnyedve a kerítés tövére, folyton bagózva, annál a háznál, amit állítólag sosem fizetett ki se ő, se más, s amely ugyanúgy nincsen már, mint ahogy nincs ő sem. De hogy ugyanúgy nézett ki, nem azt jelenti, hogy fiatalon halt meg, kölyökképűen, hanem hogy inkább akkor nem látszott fiatalnak, később meg nem látszott öregnek, bár volt aki azt hitte, jóval öregebb a maga koránál – megmaradt végig ugyanolyannak, kortalannak, a világ rendje fölött lebegőnek, már csak azért is, mert kifürkészhetetlen, ennyi ideig is miből élt, hogy tartotta fenn akár magát is, hisz élete utolsó nagy darabját magában élte végig az anyja házánál a fásszínben, hát még előtte a gyerekeit, a családot, hiszen annál több nem történt a házánál, mint amit mindenki látott: egyszercsak kitört az ordítás valahol odabent, akkor ő kijött, leült a kerítés tövére, rágyújtott, időnként vissza-vissza káromkodott a válla fölött és ült tovább, vagy eldobta a csikket a járdára a kerítés elé és elballagott a presszóba, ahonnan aztán már csak részegen ment haza. Egyedül élete vége felé lett valami munkaféléje, már azon túl, hogy a hivatal néha kapát vagy kaszát adott a kezébe, amivel mintha nem tudott volna semmit se kezdeni, ugyanúgy, ahogy a többiek se – akkor elvállalta, mert vagy megkérték vagy kiküszködte, hogy rábízzák, hogy rendben tartja a presszót, nem pénzért persze, hanem a borért, amit elnyalogatott így is, úgy is, s amelyért különben amúgy nem tudott volna fizetni semmivel. Mert a bort rettenetesen szerette, nem is maradt semmi mása utóvégre, csak az. Ha azt magába töltötte, forgott a szeme kitágult üregében és borzasztóan ordított, de kötekedni sohase kötekedett senkivel, bár azért párszor megverték itt-ott, a presszóban vagy máshol, de olyankor mindig amazok kezdték és folytatták is, ő meg csak elviselte az ütést, a rúgásokat.

A teljes szöveg a bárkaonline-on>>

…miközben persze nem történik semmi. Pályázatírás, tanítás, borongás és tervezés. Ma Alma koncerten, holnap ezen, azon. Ilyesmi

Jack Kerouac: Doktor Sax. Fordította Szántai Zsolt. Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2004.

A Doktor Sax a Kerouac számára termékeny ötvenes évtizedből való – terve, vagy talán az egész szöveg maga, annak is már-már mágikus 1952-es évéből, amikor megrögzött alkohol- és drogmámorban megtett utazásai és a William Burroughsnál Mexikóvárosban töltött idő alatt/között jó tízregénynyi vázlatot, feljegyzést, mindenfélét lefirkált. Tény, hogy megjelenésig 1959-re jutott el a könyv. Nem tartozik az igazán nagy közönség- vagy kritikai sikert elért írásai közé, ám Kerouacot mégsem hagyta nyugton: utóbb forgatókönyvet írt belőle, melyből nem hogy soha nem lett film, de csak a hagyatékából került elő, harminc évvel szörnyű halála után. 2003-ban végül ebből hangjáték készült, megtartva az eredeti címet, a Doktor Sax és a Nagy Világkígyó-t.

Tovább is van »

Történet a Vidor-fesztivál titkos aktáiból

Amikor Meseország gyémántkitermelését kihelyezték Kínába, ahol a kis sárga emberkék napi 1 dollárért elvégezték mindazt, amiért a történelmi szerepe okán orrát egyre feljebb húzó hét törpe lassan a csillagos eget kérte, Tudor, Vidor, Hapci, Kuka, Morgó, Szundi és Szende hirtelen állás nélkül maradt. Első dühükben azonnal közzétették memoárjaikat arról az időről, amikor Meseország királynéja a házukban lakott, különös tekintettel a pikáns részletekre, hét fejezetben, melyek mind a szerzőkre jellemző sajátos stílusban íródtak és a történet egy-egy sajátos oldalát mesélték újra – Morgó a zsörtölődéseket, Szende a dörgölőzéseket, Szundi az álmodozásokat, Vidor a huncotkodásokat, Tudor a summázatot, Hapci meg minderre még rá is kontrázott –, leszámítva az utolsót, mely csak egyetlen rajzot közölt a kinyújtott nyelvű Kukáról, ahogy fityiszt mutat, ami már aztán végképp felségsértésnek és durva közszemérem elleni vétségnek számított. E publikációjukért, bár igen jól kerestek vele és különösebben még adót sem csaltak, rövid úton megfosztották őket méltányossági alapon, mint nemzeti hősöknek folyósított kegynyugdíjuktól is, valamint száműzték őket az országból.

Tovább is van »

A Vörös Postakocsi immár hagyományszerűen jelenik meg a VIDOR Fesztivál első napjaiban egy-egy vidám paródiaest keretében. Idén a népmese, vagy inkább rémmese a téma. Tavalyi év után idén sem szerkesztőként veszek részt az eseményben, mint a legelső alkalommal, hanem szerzőként. Azt nem árulhatom el előre, mivel készülök. Olvas még: Béres Tamás, Csabai László, Gerliczki András, János István, Mogyorósi László és Szécsi Noémi. Moderátor Jeney István.