John Schlesinger: Midnight Cowboy. Amerikai film, 1969. 113 min.
Ül egy lebontásra ítélt háztömb rettentően lepattant lakásában Joe Buck, a cowboy Texasból, meg Rizzo, a kripli bronxi patkány New Yorkban, ahová a cowboy selyemfiúnak jött, s ahol a Patkány azonnal kipécézte és lenyúlta, hogy végül egymás mellé sodródjanak és barátokká váljanak. Jon Voight (Joe Buck) és Dustin Hoffmann (Patkány) ebben az 1969-es John Schlesinger filmben szinte kölyökkorú még, ahogyan a mából nézve kölyökkorú a világ is körülöttük. Joe Buck krómfényes buszon érkezik a Nagy Almába rojtos felöltőben, Larry Mahan csizmában, Stetson-kalapban, amelyek odahaza délen nagy respektusnak örvendnek, az északi nagyvárosban azonban bohócruhaként hatnak, legfőbb jelzőjeként, hogy a viselője kiváló palimadár. És úgy is van. Schlesinger hősei a hatvanas évek amerikai álmában tévelyegnek, ahol a távolság túlfelén könnyű pénz és rengeteg nő várja az embert látszólag. Mindegy, hogy hol, csak ne otthon. A déli Joe Buck északra vágyik, az északi Patkány délre. A cowboy naív és jólelkű, Patkány romlott, mert romlottnak kell lennie, de nem a velejéig, benne is meglenne még az esély – ha az eddigiekért nem érdemelte volna már ki a büntetést. Csak egy hely van, amitől mindketten egyformán távol vannak, s amely jellemző módon kiszemeli őket és lecsap rájuk: a pszichedeliában tobzodó New York-i művész alvilág, a warholi közeg.
Philip K. Dick: Csúszkáló valóságok. PKD irodalmi és filozófiai írásai. Agave könyvek, Budapest, 2010, 420 o., 2980 Ft.
Eredetileg AVP-onlájnra akartam írni a PKD-esszékről, mert ránézésre fontosaknak tűntek, mint ahogy részben akár azok is, de az összeállítás végül elvette a kedvem tőle, hogy hosszan és alaposan írjak róla. A könyv ugyanis csak majdnem olyan, mint PKD egész életműve, mely egyenetlen, a zseniálistól a jón át az idegesítően szarig minden benne van – ebben az esszékötetben azonban csak a jótól az idegesítően szarig vannak írások, zseniális nincs egy darab se, bár a körítés ezt akarja sugallni minden áron. Read the rest of this entry »
Tar Sándor: Te következel. Magvető novellárium, Budapest, 2008, 347 o., 2990 Ft.
Jó tíz éve, még hallgató koromban, fénykorát élte (megint vagy még mindig) a novella. Darvasi, Ficsku, az A kéklő párát író Bartis mellett hónapról hónapra jelentkezett egyre megdöbbentőbb erejű remekműveivel Tar Sándor is. A kilencvenes évek egyik máig fel nem mért jelentőségű mesterműve, A mi utcánk novellaként is olvasható fejezetei, majd a Lassú teher, talán a legjobb elbeszéléskötete, vagy aztán a Nóra jön addigi-életmű-összefoglalása (szerkesztette a Hajdú nevű „titkosügynök” egyik megfigyeltje, Kenedi János) mind-mind a századvégi magyar irodalom legerősebb darabjai közé kívánkozik. Tar elméleti megfontolásoktól mentes, a prózafordulat általi „érintetlenségével érintett”, jellemzően több oldalról is megközelíthető prózaművészete, mely épp ezért minden valamirevaló értelmezői közösség viszonyrendszerében megállta a helyét, azt az illúziótlan pozíciót választotta, amely a, ha nem is mindig és nem is elsősorban anyagi (legtöbbször persze úgy is), de lelki és szellemi értelemben mindenképp a legalsóbb rendűek történeteit vállalja fel. Read the rest of this entry »
Az amerikai délnyugat sivatagai legyenek bár kietlen, kopár puszták, bennük mégis megterem a távoli, hideg Svédország Truckfighters-eugyanúgy, mint a szívében fellelhető forróságos Palm Desert valamennyi félgaucho-félcowboya. Utóbbiak között különös színfoltot jelent számomra egy ideje a már rég hallgató Orquesta Del Desierto. A klasszikus dél-kaliforniai kisfővárosból származó formációban klasszikus arcok zenéltek, zenélnek, mint az utolsó Kyuss lemez dobosa, Alfredo Hernandez, a Fatso Jetson és Yawning Man gitáros Mario Lalli, Dandy Brown bőgős, aki a Hermanoban John Garcíaval is együtt tolja, valamint Pete Stahl énekes, akit magam a Goatsnakeből ismerek vagy a Woolból – mindőjüket lehet hallani a Desert Sessionsökön is –, rajtuk kívül mindkét lemezükön penget Country Mark Engel és Mike Riley, akikről semmit sem tudok, meg még egy jó pár zenész megfordul itt: ütősök, kongások, rézfúvósok. A Palm Desert Scene védjegye, márkaneve a desert rock, mi lenne más. Az Orquesta-n is ez a label lóg, ám ez a zenekar (tényleg az), meglehetősen más, mint a többi, e műfajba sorolható banda.
Philip K. Dick mester dünnyögései: Egy kicsit ideges vagyok, amikor az általam rajongva szeretett Philip K. Dicket mindenféle karrierista “életrajzírók” olvashatatlanra spekulálják. Egy kicsit sajnos ilyen ez a kötet is. De vannak benne azért jó darabok.
Szivecske: “Régi idök szép gyermekkor jöjj vissza egy szóra” Hisz de sokat segitettem a harangozásban Esöben hóban fel kellett menni bizony mindig,nem volt cd,nem volt magnó, csak harangozó asszony és persze gyerekek(köztük én is) akik mentek és huzták a harangkötelet.Azóta én is kirepültem,elhagytam Csernelyt.
Egy kicsit ideges vagyok, amikor az általam rajongva szeretett Philip K. Dicket mindenféle karrierista “életrajzírók” olvashatatlanra spekulálják. Egy kicsit sajnos ilyen ez a kötet is. De vannak benne azért jó darabok.
Az Alföld decemberi számában jött két írásom: egy kritika meg egy próza. Ez a kritika a Balázs Imre által szerkesztett, többnyire igen színvonalas, pályakezdő Korunk-szerzők antológiájáról szól.