John Schlesinger: Midnight Cowboy. Amerikai film, 1969. 113 min.
Ül egy lebontásra ítélt háztömb rettentően lepattant lakásában Joe Buck, a cowboy Texasból, meg Rizzo, a kripli bronxi patkány New Yorkban, ahová a cowboy selyemfiúnak jött, s ahol a Patkány azonnal kipécézte és lenyúlta, hogy végül egymás mellé sodródjanak és barátokká váljanak. Jon Voight (Joe Buck) és Dustin Hoffmann (Patkány) ebben az 1969-es John Schlesinger filmben szinte kölyökkorú még, ahogyan a mából nézve kölyökkorú a világ is körülöttük. Joe Buck krómfényes buszon érkezik a Nagy Almába rojtos felöltőben, Larry Mahan csizmában, Stetson-kalapban, amelyek odahaza délen nagy respektusnak örvendnek, az északi nagyvárosban azonban bohócruhaként hatnak, legfőbb jelzőjeként, hogy a viselője kiváló palimadár. És úgy is van. Schlesinger hősei a hatvanas évek amerikai álmában tévelyegnek, ahol a távolság túlfelén könnyű pénz és rengeteg nő várja az embert látszólag. Mindegy, hogy hol, csak ne otthon. A déli Joe Buck északra vágyik, az északi Patkány délre. A cowboy naív és jólelkű, Patkány romlott, mert romlottnak kell lennie, de nem a velejéig, benne is meglenne még az esély – ha az eddigiekért nem érdemelte volna már ki a büntetést. Csak egy hely van, amitől mindketten egyformán távol vannak, s amely jellemző módon kiszemeli őket és lecsap rájuk: a pszichedeliában tobzodó New York-i művész alvilág, a warholi közeg.
Tar Sándor: Te következel. Magvető novellárium, Budapest, 2008, 347 o., 2990 Ft.
Az amerikai délnyugat sivatagai legyenek bár kietlen, kopár puszták, bennük mégis megterem a távoli, hideg Svédország Truckfighters-e ugyanúgy, mint a szívében fellelhető forróságos Palm Desert valamennyi félgaucho-félcowboya. Utóbbiak között különös színfoltot jelent számomra egy ideje a már rég hallgató Orquesta Del Desierto. A klasszikus dél-kaliforniai kisfővárosból származó formációban klasszikus arcok zenéltek, zenélnek, mint az utolsó Kyuss lemez dobosa, Alfredo Hernandez, a Fatso Jetson és Yawning Man gitáros Mario Lalli, Dandy Brown bőgős, aki a Hermanoban John Garcíaval is együtt tolja, valamint Pete Stahl énekes, akit magam a Goatsnakeből ismerek vagy a Woolból – mindőjüket lehet hallani a Desert Sessionsökön is –, rajtuk kívül mindkét lemezükön penget Country Mark Engel és Mike Riley, akikről semmit sem tudok, meg még egy jó pár zenész megfordul itt: ütősök, kongások, rézfúvósok. A Palm Desert Scene védjegye, márkaneve a desert rock, mi lenne más. Az Orquesta-n is ez a label lóg, ám ez a zenekar (tényleg az), meglehetősen más, mint a többi, e műfajba sorolható banda.